Egy anyákról szóló könyvben olvastam egy rövidke kis történetet. Eszerint három asszony ül a padon, az egyik egyszer csak megszólal: „Jaj”. Aztán rákezd a következő: „Jaj”. Mire a harmadik: „Nem úgy volt, hogy ma nem beszélünk a gyerekekről?”

Reggelente, amikor munkába megyek, kicsit irigykedve nézem, ahogy az anyukák és apukák óvodába viszik apró gyermekeiket, a nagyobbacskákat pedig elkísérik egészen az iskoláig. Jó néhány éve én is hasonló cipőben jártam. Amikor a Penza oviból „elballagtak” a gyerekeim és először mentek iskolába, eleinte kaputól kapuig kísértem őket, aztán naponta egy házzal távolabb álltam meg, mígnem teljesen egyedül vették a forgalmas Dózsa György út akadályait. Aztán egy ideig még messziről néztem, hogy biztonsággal elérik-e úti céljukat…

Azóta sok év telt el, a gyerekeim felnőttek, és bár ezerszer bizonyították, hogy elboldogulnak, tisztes távolból máig aggódva figyelem őket. Ha napokig nem hallom a hangjukat telefonon vagy nem látom kiírásaikat a neten, szorongva gondolok arra, vajon minden rendben van-e velük. Pedig már a szalagavatójukon szembesültem azzal, hogy nem gyerekek többé. Aztán jött a ballagások felnőttes büszkesége vegyítve az érettségi izgalmaival. Ma a munkahely, a szakdolgozat és az államvizsga az újabb kihívás, nem beszélve a nagy szerelmekről, a megbántásokról és megbánásokról. És én csak reménykedem, hogy amit tudtam, átadtam, hogy most is megkapják a heti ölelés- és jó szó adagjukat, és bízom benne, hogy megtalálják az útjukat…

Két éve, amikor édesanyám leesett a lábáról, újra meg kellett tanulnia járni. A kezdeti hiábavaló próbálkozások után addig-addig gyakorolt, hogy túl a nyolcadik ikszen, háromlábú botjával ma már egészen jól elboldogul, ha egyenes a terep. Aggódva figyelem lépteit. És néha, amikor sokat dolgozom, vagy nehéz napom van, elkapom a fiaim féltő pillantásait…

Talán igaza van Pam Brown ausztrál költőnek, aki azt mondta: „az anyákban beépített aggodalom-generátor működik, és hiányzik róla a kikapcsoló gomb.” Két dolgot azért hozzátennék: az aggodalom-generátor biztosan valahol a szeretet-generátor mellett lüktet, és azt hiszem, a gyerekekben is van valami hasonló.

Mikóczy Erika