Bartus Gyula Czitor Attilával a színház előtt

Bartus Gyulát tanításról, színészetről, írásról faggattuk.
– A napokban egy rendezvényen, egyik fővárosi kollégáddal arról beszélgettetek, hogy már nem tanítasz színi iskolásokat a színművészet mesterségére.
– Igazából az a baj a tanítással, hogy sok fiatal azért jelentkezik egy színi iskolába, mert úgy gondolja, ez egy jó buli. S amikor néhányukból, többet kívánok kihozni, mint amit ők gondolnak saját magukról, azt hiszik, zaklatom őket. Pedig, aki színész akar lenni, pokolra kell annak menni! Ha valaki igazán meg szeretné tanulni ezt a mesterséget, annak ne legyen semmi sem drága.
– A kis Bartus Gyuszikát, mikor szippantotta be először a deszkák atmoszférája?
– Általános iskolás koromban, egy farsangon, Máris szomszédot játszottam a Mézga családban. De a lámpaláz következtében, teljesen megkukultam. Nem jutott eszembe a kőkemény kétsoros szövegem és a refrén sem. Majd másnap, a suli igazgatója zordan közölte a síró édesanyámmal, hogy nyugodtan intsek búcsút a színi hivatásnak. Ugyanis én már akkor is színész szerettem volna lenni.
– Jászai-díjat, legutóbb, 15 éve kapott békéscsabai színművész (Gáspár Tibor, aki 2003 óta, Nyíregyházán játszik). Vajon, még mindig ott lappang a köztudatban, hogy a viharsarki intézmény, egy büntetőszínház?
– Meg kell nézni az autóútjainkat… Elgondolkodtató, hogy miközben ugyanannyi jövedéki adót fizetek a benzinért, mint egy balatoni lakos, ő mégis tükörsima utakon közlekedhet. S ez vajon mitől van? Ez egyébként az itteni életünk minden területére érvényes. Mit kellene még megtennünk azért, hogy az országnak ez a része egy kicsit nagyobb odafigyelést érdemeljen? Én most boldog vagyok. Talán megtettem azért valamit, hogy Békés megye egy kicsit jobban csillogjon.
– Szerinted, mivel érdemelted ki az elismerést?
– Harminc évem van benne. Bejártam az országot, és számtalanszor újra kezdtem a színházi pályámat. Megtörtént, hogy olyan rossz viszonyba kerültem az akkori igazgatómmal, hogy egy operettben, az utcáról jött emberekkel táncoltam együtt a karban, miközben a függöny mögött gyorsváltozás történt.

Kávészünet Komáromi Anettel

– Minden kolléga vállon veregetett már?
– Tudom és érzem, minden pillanatban, hogy velem örülnek, ők is. Bízom abban, hogy ezzel az elismeréssel talán nyitottam egy sort most előttük. Szeretettel várom a következő kollégát, aki hasonló elismeréssel büszkélkedhet.
– A játék mellet írsz is, ami nyilván egy kicsit kizökkent a mókuskerékből. Mi késztet arra, hogy a színpadi munkáid mellett, még papírra vess a további gondolatokat?

– Aki színházat művel, az intenzív, belső lelki életet él – sokat beszélget önmagával, kételkedik a történésekben, a világban. Vannak színpadon kívüli gondolatai is.
– Lapul mostanság valami sztori a fiókodban?
– Van egy Békés megyei, ’48-as, groteszk színdarabom, amely nem a budapesti, hatalmas és kivasalt kokárdákról szól. Hanem egy itteni parasztlázadásról. Kossuth meghirdette az országgyűlésben, hogy aki katonának áll, annak a családja földet kap. Viszont a helyi nemesek ezt nem igazán támogatták. Ekkor tör ki a megyénkben egy jobbágylázadás. Szegedről, idevezénylik a huszárokat, akik leverik az önkényes földfoglalást. Ez a színművem, sajnos még nincs befejezve, mert amikor 2008-ban, a szabadságharc 160. évfordulója volt, egy árva pályázatot nem tudtam begyűjteni az aktuális politikai hatalomtól. Mondhatnám úgy is, hogy volt az országnak egy évfordulós, történelmi eseménye és nem ünnepelte meg. Mert nem tartotta fontos eseménynek. Ez engem nagyon szomorúvá tett, és nem volt lelkierőm befejezni a színművet.

Such Tamás