Gyakran látok egy anyukát, aki a parkolóból sietős léptekkel igyekszik az óvoda felé, miközben kisfia – arcán önfeledt, boldog mosollyal – cikk-cakkban rohan, így százötven méter helyett vagy hat-hétszázat tesz meg, míg az autótól a csoportszobába ér.

Hitetlenkedéssel vegyes csodálattal nézem évről évre a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba versenyzőit, különösen az egyéni futókat, akik két nap alatt vagy kétszáz kilométert futnak végig. Láttam célba érni Vozár Attilát, Bogár Jánost, Balogh Pitykét, és láttam Gyebnár Éva holt fáradt arcát, és rajta az átsuhanó, boldog mosolyt. Csak ámulok, és nem értem, hogyan képesek erre? Mi űzi, hajtja őket, és vajon mi hiányzik belőlem, hogy ne csak kampányszerűen mozogjak?

Bagdy Emőke szerint, ha valamiért erőnket, időnket, képességeinket adjuk, és az meghozza eredményét, az rögvest örömérzést szül. A szupermaratoni versenyzői, az olimpikonjaink, sportolóink, de a kora reggel vagy esténként rendszeresen futó, mozgó ismerőseink is a példaképeinkké válhatnak. Megküzdött eredményük nem csak nekik, nekünk is örömöt adhat, és elültetheti bennünk annak a bizonyosságát, hogy erős akarattal, kitartással szinte bármi elérhető!

Kisgyermekként szinte állandóan mozogtam én is. Aztán volt, hogy a teljesítménykényszer, volt hogy a lustaság szegte a kedvem. Kifogást ma is mindig olyan könnyű találni: sok a munka, fáj a lábam, fáradt vagyok, túl késő van vagy túl korán. Nem beszélve arról, hogy nem vagyok fiatal, sportos alkat, sokkal inkább középkorú guruljka. Mégis, ha ezeken felülemelkedve elindulok, és céklavörös fejjel letudok két-három kilométert, végigcsinálok pár gyakorlatot, sokkal jobb lesz a napom. Újból és újból megtapasztalom, milyen óriási ajándék a rendszeres mozgás, milyen öröm, amikor legyőzöm saját magamat.
A foci Eb-t (bocsánat, kedves uraim) valószínűleg csak elvétve fogom nézni, az olimpikonjainknak viszont nagyon szurkolok majd. És – kicsit miattuk is – már mostantól gyakrabban előveszem a kedvenc piros tornacipőmet.

Mikóczy Erika