A „Tilos a dohányzás” matricákon kívül viszont maximum annyi változott, hogy kevesebben gyújtanak rá, vagy arrébb mennek, de hogy senki ne pöfékeljen az orrom alá, az lehetetlen. Nem zavarta a minap a mellettem álló fickót sem, hogy ott köhögök mellette dideregve, ő csak hódolt a szenvedélyének, amire egyszer majd rámegy a tüdeje.

Azon gondolkodtam, hogy beszólok: vagy arrébb megy, vagy elteszi a cigit, mert nem vagyok oda a passzív öngyilkosságért. Gondoltam, majd mutogatom neki nagy büszkén a tiltó matricát a menetrend alatt. Tettem előtt gyorsan odasandítottam. Jelentem: a matrica lekaparva. Ennyit a jogaim igazolásáról, nem mintha ő nem tudná, hogy mi a helyzet. Így már nem tudok mire mutogatni, hogy mit mondok, az meg nem hinném, hogy érdekelte volna. Megfogadtam, hogy legközelebb nem hagyom magam, mert mindenkit megillet a nagyjából tiszta levegő.

Felszállva a buszra, abban reménykedtem, hogy a hideg ellen egy kis védelmet, meleget nyújt, de nem… ugyanolyan érzés volt ott ülni, mint a kinti padon. Nem fűtenek, esetleg elől, de egy ideje a sofőrök is sapkában, téli kabátban, akár sállal felszerelkezve vezetnek. Nem is gondoltam bele, hogy vajon ha mi nem bírjuk beöltözve, akkor a kisállatok hogy képesek elviselni állandóan a hideget. A buszról leszállva elhaladtam egy fenyőfa mellett, és akkor hirtelen egy lefele süvítő hangot és hóba pottyanást hallottam, láttam. Tudtam, hogy egy madár, sejtettem, hogy egy gerle lesz az. Szegény, fejjel lefele zuhant le a hóba, csak a farka vége kandikált ki. Meg se próbált kimászni, nem is tudott volna. Zsebkendős kézzel nyúltam érte, kiszedtem. Csak ült a havon mélyen behúzott nyakkal, alig látszott a feje. Nem ő az első madár, aki a hidegben leli halálát...

Mikor lesz már tavasz?

Kormányos Emese