Úgy hozta a sors, hogy az idei nyáron külföldieknek volt módon bemutatni szűkebb hazámat, Békéscsabát, s a környéket. Az idegenvezetés nem csupán egy alkalomra korlátozódott, több héten át, több kirándulást is közösen tettünk meg, és én egyre csak ámultam és bámultam.

Születésem óta élek itt, azt se mondhatom, hogy ne lennék nyitott a szépségre, az érdekes helyszínekre; ha csak tehettem, megnéztem minden olyan helyet, ami valami élményt ígért. Eddig azt hittem, ismerem az otthonom, ám most rá kellett jönnöm, nem eléggé.

Ahogyan jártuk a várost, s a messziről jött vendégek rácsodálkoztak egy-egy szép épületre, lelkesen beszéltek az augusztus huszadikai programokról, elámulva csodálták a pósteleki kastélyt, élvezték a Körösök élő vizét, azon vettem észre magam, hogy lassan engem is elragad a hév. Mert bizony, van miben gyönyörködni, van min elámulni, s nem csupán az esztétikai élményt nyújtó tájról, vagy az épített környezetről beszélek, bár ezek is gyönyörűségesek.

Ópusztaszeren, a Feszty körkép lenyűgöző jelenetei előtt ezeréves történelmünkről, a magyarságot övező legendákról meséltünk a vendégeknek, s egyszer csak azt vettem észre, hogy az én hátamon is hideg futkos: van mire büszkének lenni, van, ami megpezsdítse a vérünket, ha nemzetünkre, elődeinkre gondolunk.

Ezek az élmények arra döbbentettek rá, hogy meg kell tanulnunk értékelni azt, amink van. Időről-időre újra fel kell fedezni közvetlen és kicsit tágabb környezetünket, időt kell szánni arra, hogy megálljunk és magunkba engedjük a szépséget, az élményeket. Mert igen is, van belőlük bőven itt, egészen közel hozzánk. Nem kell repülőre ülni, drága kalandtúrákra benevezni, ha költekezni, vagy éppen kikapcsolódni vágyunk. Csodák itt is bőven „teremnek”, csak észre kell vegyük őket.

Gajdács Emese