Oláh Szabolcs

Nap mint nap közlekedem autóval, kerékpárral és gyalog városunk útjain, úgyhogy számomra ez több oldalról is kimeríthetetlen téma. Néhány napja szabályosan, megengedett sebességgel törekedtem a város egy másik pontjára, amikor egy bokor mögül egy babakocsi tűnt fel előttem az úton. Természetesen fékeztem, s bár csikorogtatásra nem volt szükség, azért a jelentős lassítás megmozgatott néhány instabil tárgyat a kocsiban, akárcsak bennem az adrenalint. A babakocsis, miután biztonságosan átért, félvállról visszapillantott, mire én, a nyitott ablakon felfelé (!) mutató hüvelykujjal, illedelmesen és nem kis iróniával gratuláltam tettéhez. Reakcióként orrát magasra emelve folytatta útját.

Néhány nappal korábban meg egy ismerősöm autója találkozott kis híján egy kereszteződésben egy elsőbbségre mit sem adó, kisgyermekét utaztató kerékpárossal. A bosszús autós illetlenül a gyerkőc nagymamáját is belekörítette mondanivalójába, de a szócsatát kétséget kizáróan a biciklis nyerte. Huszárvágással egy meglepő kérdéssel fojtotta el a sofőr további mondandóját:

– Nem látta, hogy gyerekkel vagyok?!

Ismerősöm azóta is felvont szemöldökkel és ráncolt homlokkal él.

Autóstársaim tudják, hogy a hasonló bosszúságok mindennaposak az utakon, mi sem vagyunk szentek, hibázunk is rendszeresen. Viszont érdemes azzal is tisztában lenni, hogy egy nálunk tízszer nagyobb tömegű járművel – mondjuk egy kamionnal szemben – nem kockáztatunk.

A gyermekeiket tiszteletreméltó módon, tigrisként óvó szülőknek szólok, hogy egy tonnával nem érdemes szembeszállni. Ezen kívül, sajnos, nem sajnos: az utakon nem az illemtan, hanem a KRESZ van érvényben, ami – bár a szaggatott vonalak miatt sokaknak annak tűnik – nem egy szabásminta…